Mutatjuk, milyen volt a bálna, amikor még a szárazföldön sétált

Nehéz elképzelni, de az óceánok gigászi lényeinek, a ceteknek – közöttük a Föld legnagyobb állataként jegyzett kék bálnának is – az őse egy nagyjából farkas méretű, de inkább őzre hasonlító, párosujjú patás szárazföldi emlős volt, melynek a kutatók a Pakicetus elnevezést adták. Bár a cetek evolúciójával kapcsolatban rengeteg a nyitott kérdés a kevés rendelkezésre álló lelet miatt, a genetikai vizsgálatok és egyéb, máig fennmaradt, hasonló tulajdonságok alapján tudományos körökben ma már evidencia, hogy a cetek őse bizony szárazföldi létből tért át a vízi életmódra nagyjából 50 millió évvel ezelőtt.

Azt sokan tudják, hogy a bálnák és delfinek melegvérű emlős állatok, az azonban már kevésbé közismert tény, hogy a bálnák úszóiban megtalálhatók a szárazföldi létből származó kar-, csukló-, kéz- és ujjperc-csontok. Sőt, testükben kifejlődik még a hátsó lábak csökevénye is, melyek azonban nem nőnek a testen kívülre (kivéve az atavizmus rendkívül ritka esetét, mely evolúciós okokból nemzedékekkel korábban eltűnt anatómiai jellemzők felbukkanását jelenti). Tüdővel lélegeznek, ezért rendszeresen fel kell jönniük levegőért a felszínre, emellett elevenszülők és szoptatják kicsinyeiket. Érdekesség még, hogy több bálnafélének is vannak szőrszálai. Mozgásuk a szárazföldi emlősök ügetésére emlékeztető, a gerincet függőlegesen hullámoztató úszás a halak és hüllők oldalirányban hullámzó mozgásával ellentétben – melynek következtében farokúszóik vízszintesek. Szívük két kamrából és két pitvarból áll.

A bálnák ma élő, legközelebbi rokona a víziló; ősük közös: az Artiodactyla párosujjú patás, fejlődésük azonban ezt követően két külön úton folytatódott. A legelső előbálna a Pakicetus szárazföldi emlős, melynek valószínűsített kinézete a lenti, nagyszerű animáción is látható. A Pakicetus egy száraz környezetben, de időszakos vízfolyások medrében, árterekben élő, szárazföldi párosujjú patás volt, mely a korai eocénban élt, hozzávetőleg 50 millió évvel ezelőtt. Koponyája és más anatómiai jellemzői alapján még inkább a szárazföldi viszonyokhoz volt alkalmas a testfelépítése, de már több jellemzője alkalmazkodott a vízi léthez. Vékony, de rövid lábai miatt egyelőre még rossz úszó lehetett, de csontszerkezete tömörebb volt, így könnyebben alá tudott merülni a vízben. Egyaránt vadászott vízben és szárazföldön is: halakat, valamint más vízi élőlényeket és a vízhez lejáró, kisebb állatokat fogyaszthatott. Valószínűleg már a víz alatt is nagyszerűen hallhatott, bár a hang irányát még nem tudta felismerni. Fogai háromszögletesek voltak, mint a ma élő ceteké. Teste hozzávetőleg 1-2 méter hosszú lehetett, súlya 130 kilogram körül valószínű.

Érdekesség, hogy az evolúciós fejlődés során a párosujjú patás állatok mára növényevő életmódra tértek, holott legkorábbi őseik legalább részben húsevők, vagy dögevők voltak. A cetfélék ugyanakkor megtartották őseik szokását, a húsevő életmódot.

Forrás: YouTube; Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa, a szerző engedélyével közzétéve