A déli féltekén minden évben kialakul az Antarktisz felett az úgynevezett ózonlyuk, amely valójában nem egy teljesen „kilyukadt” területet jelent, hanem azt a térséget, ahol az ózon koncentrációja egy meghatározott határérték, 220 Dobson-egység alá csökken. A jelenség a déli félteke tavaszán, augusztus és november között zajlik, és rendszerint szeptember közepe és október közepe között éri el legnagyobb kiterjedését.

A Copernicus Atmosphere Monitoring Service (CAMS) megfigyelései szerint az idei ózonlyuk fejlődése augusztus második feléig a korábbi évtizedekben megszokott ütemet követte. Augusztus végére azonban már elérte a 15 millió négyzetkilométert, vagyis nagyobb volt, mint az Antarktisz, a maga 14,2 millió négyzetkilométeres területével. Ez idén valamivel korábban következett be az 1979 óta számított átlaghoz képest, csakúgy, mint 2025-ben, augusztus 30-án érte el ezt a méretet az ózonlyuk.

Szeptember első felében azonban felgyorsult a növekedés. Szeptember 12-én már körülbelül 25 millió négyzetkilométeres területet becsültek, ami mintegy 5 millió négyzetkilométerrel volt nagyobb az erre az időszakra jellemző átlagnál. A Copernicus előrejelzése akkor további növekedést is valószínűsített.

A CAMS ábrája az antarktiszi ózonlyuk kiterjedésének alakulásáról 2026. szeptember 12-én. A piros vonal a 2026-os adatokat, a szaggatott vonal pedig a következő öt napra vonatkozó előrejelzést mutatja. A vastagabb, sötétkék vonal a 2025-ös, a világoskék pedig a 2024-es ózonlyuk alakulását jelzi. A szürke sávok az 1979–2023 közötti időszak percentilisértékeit és mediánját mutatják. Adatforrás: CAMS/C3S. Készítette: CAMS/ECMWF.

A hideg sztratoszféra is besegített

Az ózonlyuk kialakulásában fontos szerepet játszik, hogy mennyire hideg a sztratoszféra a Déli-sarkvidék felett. Nagyjából 20 kilométeres magasságban, a sztratoszférában a rendkívül alacsony hőmérséklet kedvez a sarki sztratoszférikus felhők kialakulásának. Ezeken a felhőkön olyan kémiai folyamatok zajlanak, amelyek aktiválják a klór- és brómtartalmú vegyületeket. Amikor tavasszal visszatér a napfény az Antarktisz térségébe, ezek a reakciók felgyorsulnak, és nagy mennyiségű ózont képesek lebontani. Az idei ózonlyuk gyors szeptemberi növekedése egybeesett azzal, hogy hirtelen csökkent a sztratoszféra minimumhőmérséklete a Déli-sark felett.

Nem annyira tragikus, mint amilyennek tűnik

Bár az ózonlyuk kiterjedése jelenleg meghaladja az átlagot, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy rossz lesz az idei ózonhelyzet. A szakemberek ugyanis több különböző mutatót is figyelnek. Az ózonlyuk területén mért legalacsonyabb ózonkoncentráció, valamint az úgynevezett ózonhiány – vagyis az a mennyiség, amely az ózonoszlopok 220 Dobson-egységre történő visszaemeléséhez szükséges lenne – egyelőre közel maradt a történelmi átlaghoz.

„Az antarktiszi ózonlyuk fejlődése évről évre jelentősen változhat, az atmoszférában zajló kémiai és légköri folyamatok egész sorától függően” – mondta Laurence Rouil, a CAMS igazgatója. Hozzátette: miközben az ózonlyuk területe szeptember elején gyorsan növekedett, más fontos mutatók továbbra is a történelmi átlag közelében vannak.

Hosszú távon azért kedvezőbb a kép

Az ózonréteg elvékonyodását elsősorban az ember által kibocsátott, ózonkárosító anyagok – például a korábban széles körben használt CFC-k – okozták. Az 1987-ben elfogadott Montreali Jegyzőkönyv és annak későbbi módosításai jelentősen visszaszorították ezek használatát. Ennek hatására az ózonréteg hosszú távú helyreállása már megfigyelhető. A Copernicus szerint az elmúlt években általában kisebb és rövidebb ideig fennálló ózonlyukak alakultak ki, ami a lassú regenerálódást jelzi.

Nem kell tehát attól tartani, hogy egyetlen nagyobb szeptemberi érték megfordította volna a hosszú távú folyamatot. Az ózonlyuk mérete természetes módon is jelentősen változhat egyik évről a másikra, elsősorban a sztratoszféra hőmérséklete, a szelek és a poláris örvény aktuális állapota miatt. A jelenlegi adatok alapján 2026-ban az ózonlyuk gyorsabban és az átlagosnál nagyobb területre terjedt ki szeptember első felében, miközben a mélységét jelző más mutatók nem mutatnak hasonlóan kiugró értékeket. A következő hetek adatai ezért különösen fontosak lesznek annak megítéléséhez, mekkora lesz végül az idei ózonlyuk és mikor kezd majd összehúzódni.

A valaha mért legnagyobb kiterjedést 2006. szeptember 9-én regisztrálták, amikor az ózonlyuk területe 29,6 millió négyzetkilométer volt. Az idei 25 millió négyzetkilométeres érték ettől még jelentősen elmarad.