Rekord mennyiségű hó hull télen az Alpokban?

A Dél-Alpok néhány magasabban fekvő szektorában hullott rendkívüli hómennyiség lehetséges oka lehet az egyre gyakoribbá váló sarkvidéki hidegbetörés, a Rossby-hullám változásai, valamint az egyre melegebb tengerfelületek is. Az elmúlt 15 évben ez a Júliai-Alpok délkeleti felében található több gleccser kismértékű duzzadásához vezetett. Ez a tendencia a jövőben is fennmaradhat, ha az Alpokban szélsőséges havazások lesznek. Ezek a gleccserek stabilitását eredményeznék néhány kisebb alpesi területen, ahol a csapadék már most is sok. Az Atlanti-óceáni meridionális oszcilláció (AMO) hatása módosította az Alpok gleccserfejlődését a közelmúltban.

A krioszféra (szárazföldi jégtakaró) csökkenésének üteme egyre gyorsul. Napjainkban a gleccserek évente csaknem 31 % -kal több jeget és havat veszítenek, mint 15 évvel ezelőtt. Ez az eredmény olyan műholdas mérések hosszú adatsora alapján készült, ahol a világ összes hegyi gleccserét vizsgálták.

Globálisan a gleccser kutatók és a klimatológusok az ember okozta globális felmelegedést okolják ezért. Az alaszkai gleccserek vannak a legnagyobb veszélyben a bolygón. Az alaszkai gleccserek 100-szor gyorsabban olvadnak, mint korábban gondolták. A Columbia gleccser például évente nagyjából 35 méterrel húzódik vissza.

A gyors tengerszint-emelkedés az egyik legfontosabb kérdése a globális felmelegedés hatásainak. A kontinensek zsugorodó gleccserei és jégtakarói a tengerszint emelkedését okozzák. A víz felmelegítésekor fellépő hőtágulás növeli annak térfogatát, és ez szintén hozzájárul a tengerszint emelkedéséhez. Mind a jégolvadás, mind a hőtágulás a szárazföldi és tengeri globális átlaghőmérséklet emelkedésének eredménye.

Az Antarktisz mellett a grönlandi jégtakaró a második legnagyobb kontinentális jégtest. Tömege az elmúlt évtizedekben gyorsan csökkent a jéghegyek leszakadása és a felszíni olvadás miatt.

Ha a nyári olvadás meghaladja az előző télből származó hómennyiséget, az azt jelenti, hogy a gleccser tömegegyenlege negatív, és a gleccser visszahúzódik. Ezzel szemben, ha a gleccsereken felhalmozódott hó tömege meghaladja a nyáron elveszett jég- és hótömeget, a gleccser  „egészséges” állapotban van. Ebben az esetben a tömegmérleg pozitív, és a gleccser mérete és térfogata előrehaladva növekszik. A gleccserek, amelyek ugyanolyan mennyiségű jeget és havat veszítenek és nyernek, ugyan egyensúlyban vannak, még mindig „egészségesek”, és nem vonulnak vissza, de nem is haladnak előre.

Jelenleg 4396 gleccser létezik az Európai-Alpokban, teljes területük 1806 ± 60 négyzetkilométer.

Kivételesen nagy mennyiségű csapadék főként a délkeleti szektorokban fordul elő, különösen a Júliai-Alpokban, Olaszország és Szlovénia között. Itt az átlagos éves csapadékmennyiség meghaladja a 3000 milliméter víz-egyenértéket. Ez azt jelenti, hogy az alpesi szektor felületének minden négyzetmétere évente több mint 3000 liter vízre és olvadt hóra számíthat. A déli alpesi lánc legkeletibb szektorában, a Júliai-Alpokban számos nagyon kicsi, de még mindig aktív jégtest marad.

Az ablációs (lat. ablatio – elvitel, elhordás) szezon középhőmérsékletének változásai, amelyek az Atlanti-óceáni meridionális oszcilláció (AMO) változékonyságához kapcsolódnak, jól illeszkednek e nagyon kicsi gleccserek és jégtestek hosszú távú fejlődéséhez.

Az AMO egy klímaindex, amely az Atlanti-óceán északi részének tengeri felszíni hőmérsékletének több évtizedes változékonyságát magyarázza 0 és a 70° északi szélesség között. Az AMO ciklusa 65–70 év, és a szélsőségek közötti ingadozása 0,4 °C. Ennek megfelelően az AMO, mint az éghajlat változékonyságának egyik legkiemelkedőbb jellemzője, befolyásolja Európa éghajlatát is.

Legalábbis az elmúlt 250 évben az Alpok gleccsereinek mérete reagált az AMO által vezérelt változásokra.

A nyarak középhőmérsékletének gyors és folyamatos növekedése a nyolcvanas évek elejétől az AMO-nak köszönhető. Ez magyarázza a gleccserek intenzív csökkenését, különösen az 1980-as évek után.

Általában az elmúlt három évtizedben a nyár hosszabb és melegebb lett az Alpokban, mert a hőmérséklet folyamatosan emelkedett. Valójában azonban a Júliai-Alpokban az elmúlt 10 évben (2010–2020) az évi átlagos hőmérséklet 2000 méter felett 1,5 °C-kal volt magasabb, mint az 1961–1990 közötti 30 éves klimatológiai átlag. Ha az 1991–2020 közötti időszakot nézzük, láthatjuk, hogy az éves átlagos léghőmérséklet nagyjából 1,0 °C-kal volt magasabb, mint az előző 30 évben. Nyáron ez a különbség még nagyobb. Valójában az elmúlt tíz év 2,3 °C-kal volt melegebb, mint az 1961–1990 közötti éghajlat. Hasonlóképpen, 1991 és 2020 között a nyári levegő átlagos hőmérséklete 1,7 °C-kal volt melegebb, mint az előző 30 évben.

A múlthoz képest ma több hó és jég olvad el. A potenciális olvadás körülbelül 29 milliméterrel nőtt évente. Nagyjából az 1970 -es évek végétől 4119 milliméterről , a 2010 -es évek végén 5279 milliméterre évente. A hetvenes évek végétől napjainkig az olvadási időszak nagyjából két héttel nőtt.

A közelmúlt pozitív tömegegyenlege nem tulajdonítható a kedvező hőmérsékletnek.

A válasz a rendkívüli havazások gyakorisága!

A közelmúltban megnövekedett téli csapadék és néhány szezonális téli szélsőség az átlagosnál jóval nagyobb havazást hozott a Júliai-Alpok jégfelületeire.

2006 és 2018 között ez a többlet csapadék a jégfelületek stabilitásához és összességében pozitív tömegmérleghez vezetett. Új csupasz jég bukkant fel több jégfolt felszínén. Ez bizonyítja a jégfelhalmozódás hosszú távú tendenciáját ezen a kicsi, de különleges alpesi területen Olaszország és Szlovénia között. Ez a többlet hó hozzáadódott az évelő jégfoltokhoz, amelyek képesek túlélni a nagyon meleg nyarat.

Miért lesz több hó a Júliai-Alpokban?

Először is, a helyi topográfiai tényezők elősegítik a lavinák felhalmozódását. Mindazonáltal a legfontosabb ok a közelmúlt felmelegedése által kiváltott extrém csapadékeseményekkel kapcsolatos. Az ilyen változások valódi oka azonban az Alpoktól távol van.

Az elmúlt évtizedekben a sarkvidéki felmelegedés majdnem megkétszereződött az egész északi féltekéhez képest. A pozitív visszajelzések és a fokozott antropogén globális felmelegedés kombinációja az úgynevezett sarkvidéki amplifikációhoz (AA) vezet.

A megfigyelések és a modellezés számos nagyszabású módosulást ismert fel a légkörben. Ezek a változások korábban hóolvadáshoz és tengeri jégveszteséghez vezettek, ami viszont befolyásolja a csapadékot, a szezonális hőmérsékletet, a viharok vonulásának irányát és a felszíni szelet a közepes szélességi körökön.

Az egyedülálló, szélsőséges időjárási események általában dinamikus eredetűek, és sokuk a tartós időjárási viszonyok eredménye, amelyek jellemzően blokkolással és nagy amplitúdójú hullámokkal járnak a magasabb szintű áramlásban. Ez viszont kedvez az időjárási szélsőségeknek, amelyeket az erősített áramlási pályák miatti tartós időjárási körülmények váltanak ki.

A Rossby-hullám, más néven bolygóhullám, természetesen fordul elő forgó folyadékokban. Ezek a hullámok a Föld óceánjaiban és légkörében a bolygó forgása következtében keletkeznek, és megszületik a globális légköri keringés tipikus hullámzása.

A Rossby-hullám fokozott kanyarodásához és lassulásához vezető folyamatot Quasi Resonant Amplification (QRA) néven ismerik, röviden az alábbi ábrán.

A végére érve összefoglalhatjuk, hogy a közelmúltban regisztrált extrém és elhúzódó téli havazások elegendőek voltak ahhoz, hogy ellensúlyozzák a hosszabb és melegebb nyarakat ebben az alpesi szektorban. Az ilyen szélsőséges szezonális eseményeknek kedvezett a megnövekedett tengeri felszíni hőmérséklet és az alsó troposzféra termodinamikai szerkezete is.

Egy friss tanulmány szerint a Földközi-tenger északi részének tengerfelszíni hőmérséklete kevesebb, mint egy évszázad alatt 1,3 °C-kal emelkedett.

Az időjárási mintázatok módosulása, valamint a szélsőséges és tartós havazások gyakoriságának növekedése télen döntő szerepet játszhat a hegyvidéki kis jégmaradványok túlélésében – bár a következő évtizedekben további nyári felmelegedés várható.