Már Attila hadjáratait is az éghajlatváltozás “vezényelte”

Az egyetemi kutatók fák évgyűrűinek tanulmányozásával, valamint történelmi szövegek és régészeti leletek alapján jutottak a friss következtetésre. Az új leletek sokat változtathatnak a hunokról alkotott közfelfogáson, ahol vad és ragadozó „vadállatoknak” tartják őket, akik arany után vágynak. A kutatók arra az eredményre jutottak, hogy a hunok az éghajlati ingadozások miatt vándorolhattak el eredeti lakhelyükről, és váltak pásztorokból portyázókká.

A korabeli történelmi források szerint a hunok 370-ben keltek át a Volgán, Európa leghosszabb folyóján. A következő 50 évben a hunok valószínűleg először Erdélyben, Havasföldön telepedtek le, majd hazánk területére, az Alföldre vonultak át.

Az V. század első három évtizedében a hunok portyázni kezdtek a Római Birodalom határain. Ezek a támadások a 430-as években és a későbbi években fokozódtak, amikor Attila lett a vezérük.

Eleinte a Duna mentén folytatták hadjárataikat, majd 451-ben megszállták Galliát, egy évvel később pedig Észak-Olaszországot.

422-ben, 442-ben és 447-ben a hunok megtámadták a határ menti római tartományokat, Trákiát és Illyricumot.

453-ban Attila rejtélyes körülmények között halt meg. Ezt követően a hunok eltűntek Közép-Európából, ahol ekkora komoly zűrzavart okoztak.

“Szárazság, az ok”

Büntgen és munkatársai a fák gyűrűit tanulmányozták, hogy rekonstruálják az elmúlt 2000 év éghajlati változásaira vonatkozó adatokat. Kimutatták, hogy Magyarországon szokatlanul száraz nyarak voltak az IV. és V. században.

A 420-as évek után különösen száraz nyarakat mutatott ki a vizsgálat. 430-tól Attila haláláig, 453-ig terjedő időszak több rendkívül száraz nyarat is magában foglalt. Ez csökkentette a terméshozamot és az állatok legelőjét a Duna és a Tisza árterén.

A hunok és a térség többi népe vándorlással, valamint a mezőgazdasági és a legeltetési tevékenység arányainak módosításával reagált a változásokra. Hackenbeck és kollégái az utóbbit bizonyították öt, az 5. századból származó temető csontvázain végzett izotópanalízissel. Négy temető az egykori Pannónia tartományon belül, egy pedig a Tisza partján, az Alföldön volt.

A szakértők eredményeiket összevetették a dél-németországi kora középkori letelepedett földművesek és a közép-ázsiai sztyeppék vándorló pásztorainak adataival is. Megállapították, hogy a Kárpát-medencében élők valamivel több állati fehérjét fogyasztottak, mint a németországi gazdák, de kevesebbet, mint a közép-ázsiai pásztorok. Más szóval, ahogy a nyarak 420-tól kezdtek melegebbé és szárazabbá válni, a hunok válaszul a római területekre vándoroltak, és a növényi alapú termékeket befogadták többnyire nomád, pásztorkodási étrendjükbe.

De a szárazság a hunok katonai és politikai szervezetét is megváltoztathatta. Történelmi források azt mondják, hogy a római és a hun diplomácia rendkívül összetett volt. Kezdetben kölcsönösen előnyös megállapodásokat kötöttek, aminek eredményeként a hun elit hatalmas mennyiségű aranyhoz jutott. Ez az együttműködési rendszer a 440-es években felbomlott, ami a római területeken rendszeres portyázáshoz és az arany iránti növekvő kereslethez vezetett.

A rómaiak és a hunok között felbomlott együttműködés az éghajlatváltozás miatt lehetett. A szakértők a kenyai Turkana kerületen élő állattenyésztők körében tapasztalt erőszakos megnyilvánulásokat hozzák fel közelmúltbeli példaként.

Hackenbeck és Büntgen azt állítja, hogy Kenyában az emberek a nedves hónapokban nyugodtabbak, megegyezésre hajlamosak voltak, mivel az állatok egészségesek maradtak, és a növényzet is elegendőnek bizonyult. Amikor azonban az esőzések elálltak, az erőforrások nagyon szűkössé váltak, támadásokat hajtottak vége a szomszédos közösségek ellen, hogy kompenzálják az állatállomány veszteségeit, vagy hogy megszerezzék az ellenőrzést a legelők felett.

A szerzők azt feltételezték, hogy a 420-as évektől a 450-es évekig az egyre szárazabb nyarak felboríthatták a hun elit korábbi gazdasági szerveződését. Ez az éghajlat okozta gazdasági zavar megváltoztathatta a hunok társadalmi szerveződését is, megkövetelve Attilának és másoknak, hogy a római tartományokból aranykészletet szerezzenek, amelyet valószínűleg a háború költségeinek biztosítására használtak fel. A szerzők szerint a hunok Trákia és Illyricum tartományok elleni portyái élelmiszer-, és állatállomány megszerzésére is irányulhattak, bár erre konkrét bizonyítékot nem találtak.