Milyen hatása van a gazdasági stagnálásnak a zöld átállásra

A Rishi Sunak vezette kormány valószínűleg arra is felhasználja ezt a válságot, hogy további állami kiadáscsökkentést szorgalmazzon, ami kizárja a korábban tervezett zöld átalakulás menetrendjének tényleges kivitelezését.

A hatékony dekarbonizáció gazdasági akadályai ennél ráadásul mélyebben gyökereznek. Nem hibáztathatjuk egyszerűen a rossz kormányzati költségvetést, vagy akár a globális piaci zűrzavart, amelyet Oroszország ukrajnai inváziója váltott ki.

Ehelyett a globális gazdasági növekedés, a termelékenység, a befektetések és a jövedelmezőség viszonylagos stagnálásának csapdájában van legalább a 2008-as pénzügyi válság óta, és egyes tudósok még a jelenség kezdetét is korábbra, az 1970-es évekre datálják. Ez az úgynevezett szekuláris stagnálás globális trend, de az Egyesült Királyság különösen gyengén teljesített.

Ez óriási problémát jelent a dekarbonizáció megvalósításában. A legtöbb állam, üzleti csoport és nemzetközi szervezet úgy véli, hogy ennek hátterében a megújuló energiába és a fenntartható infrastruktúrába irányuló magánberuházások óriási globális fellendülése állhat – a becslések 2050-ig évi 4,4 trillió dollártól évi 9,2 trillió dollárig terjednek.

Ebben a felfogásban az államok szerepe az, hogy eltereljék a befektetőket a fosszilis energiahordozóktól a zöldek felé. A probléma ezzel a „zöld növekedéssel” kapcsolatos elképzeléssel az, hogy évtizedek óta nagyon nehéznek bizonyult az államok számára a magánberuházások – akár zöld, akár fosszilis – globális, tartós fellendítése.

Nincs konszenzus ennek a hosszú távú stagnálásnak az okait illetően, a különböző tudósok a népességnövekedés lassulására, a munkaellenes politikai napirendekre vagy az ipari túltermelésre mutatnak rá. Az azonban világos, hogy a stagnálás alapvetően hátráltatja a világgazdaság zöldítésére tett erőfeszítéseket. Néhány példa illusztrálhatja ezt.

Acél és napelem

Az acélipar az éghajlatváltozás egyik fő mozgatórugója, és a globális szén-dioxid-kibocsátás 7-9 százalékáért felelős. Jelenleg sok acélgyár kokszot éget a nagyolvasztó kemencéjének felmelegítésére, és a folyamat során szén-dioxid szabadul fel. Számos módja van ennek a folyamatnak a környezetbarátabbá tételére , amelyek közül talán a legvalószínűbb a zöld hidrogén és az elektromos ívkemencék használata.

A probléma az, hogy ezek a zöld megoldások drágák egy olyan iparágban, amelyet már amúgy is túltermelés és gyenge jövedelmezőség sújt. A termelés átszervezése és a gyárak újragépesítése világszerte hatalmas beruházásokat követelne meg a cégektől, de a zsúfolt acélpiacok azt jelentik, hogy az ilyen beruházások nem hoznak magas megtérülést. Az ipar stagnáló állapota tehát a gyors dekarbonizáció ellen szól.

Első pillantásra a napenergia és a régi nehézipar, például az acélgyártás ellentétének tűnik. A 2000-es évek elejétől, amikor Európában bevezették a bőkezű megújulóenergia-támogatásokat, a beruházások elárasztották és fellendülést generáltak.

Márpedig a jelek szerint ezt az iparágat is egyre inkább hátráltatja a krónikus többletkapacitás és az eltűnő jövedelmezőség. Ahogy a termelés egyre inkább Kínában összpontosul, ahol a legköltséghatékonyabban működik, az ipart az automatizálás és a hatalmas méretgazdaságosság átalakította. Mostanra egy tipikus nyersanyagüzletre hasonlít, szabványosított termékek magas kibocsátásával, alacsony árakkal és haszonnal. Ahogy a The Economist nemrégiben az iparágat megcímkézte: „Jó a bolygónak – de aligha aranybánya”. Sok napenergiával foglalkozó cég csődbe ment, vagy egyszerűen elhagyta az ágazatot.

Erre a gyenge profitra válaszul még nem tapasztalható számottevő lassulás a napelem-gyártásban, részben a hatalmas kínai támogatások miatt.

Demokratizáló dekarbonizáció

Ez a dinamika számos olyan ágazatban megtalálható, amelyek sürgős dekarbonizációt igényelnek, az ipartól az energetikán át a közlekedésig. Azok számára, akik úgy gondolják, hogy az éghajlatváltozást csak a piacok és a magánbefektetők tudják megoldani, az egzisztenciális veszélyt jelent világnézetükre. A stagnálás azonban valójában nem azt mutatja, hogy a dekarbonizáció lehetetlen, hanem azt, hogy ezt kapitalista eszközökkel nehéz lesz megvalósítani.

Emiatt fontos, hogy komolyan vegyük a dekarbonizáció radikális vízióit, amelyek magukban foglalják a kollektív tulajdonjogot és a demokratikus gazdasági tervezést a megújuló infrastruktúra gyors bővítése érdekében. Példátlan környezeti katasztrófa árán és a magánpiacok tehetetlenségével szemben miért kellene az olyan kulcsfontosságú iparágakat, mint az acél vagy a napenergia a profitmaximalizálás elve szerint működtetni a klímastabilitás helyett?

Kollektív és demokratikus módon működtetve a napelemek gyártása gondosan irányítható számos társadalmi probléma megoldására, a szén-dioxid-kibocsátási célok elérésétől a kvarcbányászattal rendelkező közösségek védelmén át a szilíciumgyárakban a tisztességes munkavégzés biztosításáig. Az érdekeltek közötti folyamatos egyeztetés felváltaná a pénzszerzés vak kényszerét.

Bár hasonló javaslatok találhatók egyes gazdasági ágazatokban, a tényleges intézkedések azonban marginálisak maradnak a dekarbonizációról szóló szélesebb körű vitában. A kortárs gazdasági ortodoxiától való ilyen radikális eltérést nem valószínű, hogy elfogadják a kormányok, hacsak nem ösztönzik őket erőteljes társadalmi mozgalmak. Az ilyen mozgalmak felépítése korunk kihívása.