Vége van: negyven év vándorlás után ért az út végére

Egy közel négy évtizedes „vándorlás” ért véget 2026 tavaszán: az Antarktisz egyik legismertebb jégóriása, az A-23A végleg darabokra hullott a Déli-Atlanti-óceánban. A hatalmas jégtömb története nemcsak mérete, hanem rendkívüli élettartama miatt is különleges, hiszen a műholdas megfigyelések korszakának szinte teljes időszakát „végigélte”.

A jéghegy 1986-ban szakadt le az antarktiszi Filchner selfjég pereméről, egy olyan esemény során, amely több hatalmas jégtömböt is létrehozott. Ezek közül azonban az A-23A bizonyult a legkitartóbbnak: miközben társai már rég eltűntek, ő még évtizedeken át sodródott a Weddell-tenger térségében, majd később lassan észak felé vette az irányt.

A jéghegy helyzete 1986-ban és 2026-ban. | Forrás: NASA

Az évek során a jéghegy mozgása korántsem volt egyenes vonalú. Hosszú ideig zátonyra futva vesztegelt az Antarktisz közelében, majd csak 2022 körül szabadult ki, és kezdett el sodródni a nyílt óceán felé. Útja során több mint 2300 kilométert tett meg, mígnem elérte a melegebb vizeket a Dél-Atlanti-óceánban, Dél-Georgia és a Déli-Sandwich-szigetek közelében.

Ez a fordulópont egyben a vég kezdetét is jelentette. A melegebb víz és a hullámzás hatására a jéghegy gyors olvadásnak indult, felszínén olvadékvízzel teli mélykék tavak jelentek meg, amelyek tovább gyengítették a szerkezetét. Az utolsó hónapokban az A-23A látványosan zsugorodott: míg 2020-ban még több mint 6000 négyzetkilométeres volt, 2026 márciusára alig 170 négyzetkilométer maradt belőle. Nem sokkal később pedig végleg darabokra tört.

A jéghegy története különösen jól dokumentált, köszönhetően a modern földmegfigyelő műholdaknak. Már a kezdetekkor is rögzítették a képeit a Landsat-program műholdjai, később pedig olyan rendszerek követték nyomon, mint a Terra és az Aqua, illetve a legújabb megfigyelések a NOAA-21 műhold fedélzetén működő VIIRS műszerrel készültek. Még a Nemzetközi Űrállomás űrhajósai is készítettek közeli felvételeket az óriásról, miközben az észak felé sodródott.

A jéghegy útja 1991-től 2026-ig. | Forrás: NASA

Az A-23A nemcsak látványos természeti jelenség volt, hanem fontos tudományos „kísérleti alany” is. A kutatók a segítségével jobban megérthették, hogyan mozognak a jéghegyek az óceáni áramlatok, a tengerfenék alakja vagy éppen különleges vízörvények hatására. Egyes szakaszokon például úgynevezett Taylor-oszlop – egy forgó víztömeg – csapdájába esett, ami hosszú időre egy helyben tartotta.

Bár az A-23A története véget ért, a belőle leváló kisebb jégdarabok továbbra is kihívást jelentenek a hajózás számára, hiszen nehezebben követhetők és kiszámíthatatlanabbul mozognak. A kutatók szerint még mindig sok a megválaszolatlan kérdés: bár az általános mintázatokat már ismerjük, az egyes jéghegyek útja és viselkedése továbbra is számos rejtélyt tartogat. A „megaberg” végső szétesése viszont most egy látványos természeti történet lezárása.