Állatok és növények, amelyek már csak fogságban léteznek

1981 áprilisa volt, amikor egy négyfős csapat két nap és éjszaka táborozott a Mount Evermann erdős lejtőin, a Socorro központi csúcsán, amely egy vulkáni eredetű sziget a Csendes-óceánban, mintegy 400 kilométerre délnyugatra a mexikói Baja California városától.

Eredménytelen keresésük megerősítette gyanújukat: a Socorro galamb, a szigeten egyedülálló, elragadóan szelíd madár eltűnt, a spanyol gyarmatosítók macskái megették, a legelő juhok kiszorították élőhelyükről, és a vadászok lelőtték őket az égből.

De a faj nem tűnt el teljesen. Ötvenhat évvel a keresést megelőzően, 1925-ben 17 Socorro galambot gyűjtöttek össze a szigetről, és egy kaliforniai madártartóhoz szállították az Egyesült Államokban.

Valahogy, majdnem 100 évvel később, ezeknek a madaraknak a leszármazottai – a bolygó utolsó Socorro galambjai – még mindig velünk vannak, Európa (Magyarországon is megtekinthető, Debrecenben) és Észak-Amerika állatkertjeiben.

Eltűnt a vadonból, mégsem halt ki teljesen. És ez az állítás nem csak a Socorro galambra igaz. Legalább 33 állat és 39 növény már nem rendelkezik vadon élő populációval, de az emberi gondozásnak köszönhetően még léteznek olyan helyeken, mint az állatkertek, akváriumok, botanikus kertek és magbankok.

Ezeket a fajokat a „vadon kipusztult” kategóriába sorolták az IUCN veszélyeztetett fajok vörös listáján, amelyet a természetvédelmi biológusok a kihalás kockázatának értékelésére és kommunikációjára használnak.

Ez egy változatos összeállítás, amely magában foglalja a manicillót, a földimogyoró rokonát, amely csak Bolíviában található; a Tali pálmát, amelyet eredetileg egy magányos példányból azonosították a bangladesi Dhaka Egyetem campusán; és számos facsigát, a Csendes-óceán távoli Társadalom-szigeteiről.

Bizonyos értelemben örülhetünk, hogy bizonyos fajoknak adtunk egy kis haladékot a végső kihalásuk előtt, de az emberi gondoskodás nem fogja megőrizni őket a végtelenségig.

Éppen ellenkezőleg, minél több időt töltenek fogságban, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a beltenyészetnek köszönhetően elveszítik azt a genetikai sokféleséget, amely segít ellenállni a betegségeknek és más veszélyeknek. Ez pedig végül a kihalásukhoz vezet, különösen, ha a populációik kicsik.

Élet a fogságban

A vörös lista furcsasága, hogy a természetvédők nem számolják meg szisztematikusan a fogságban lévő magvak, növények vagy állatok számát, és nem követik nyomon azok állapotának változásait ugyanúgy, ahogyan azt a vadon élő veszélyeztetett fajok esetében.

A kihalt vadon élő fajok ezreit nem lehet megkülönböztetni egy maroknyi egyed által képviselttől. Valahogy úgy találtuk ki, hogy figyelmen kívül hagyjuk annak a fajcsoportnak a kihalási kockázatát, amelyért a leginkább felelősek vagyunk.

A legtöbb esetben úgy tűnik, hogy ezeket a populációkat kis számú egyed alapította, és nagy, ideális esetben több ezer populációra lenne szükség ahhoz, hogy a lehető legjobban biztosítsák magukat a jövőbeli genetikai romlás és kihalás ellen.

Sajnos, ahol ismert, a legtöbb fajt kis számban (néhány száz vagy kevesebb) és kevés intézményben tartják (a legtöbb esetben nyolcnál kevesebb helyen).

Szintén hiányzik az összehangolt tervezés az intézmények és régiók között, ahol ugyanazt a fajt tartják. Szerencsére a közelmúltban a botanikus kertek erőfeszítéseket tettek az adatok megosztására és a szorosabb együttműködésre. A magbankok is fontos létesítmények, amelyek a veszélyeztetett növények magvait tárolhatják sok évtizeden vagy akár évszázadon keresztül.

A vadon élő növényfajták többségét azonban nem könnyű megtalálni az online adatbázisokban, amelyek lehetővé tennék a különböző régiók természetvédői számára, hogy közös helyreállítási programokon dolgozzanak.

A természetvédőknek és szélesebb értelemben a társadalomnak jobban kell együtt dolgozniuk. Tudjuk, hogy a teljes kihalás valós veszélyt jelent. A 95 faj közül, amelyek 1950 óta a vadonban kihaltak és emberi gondozásba kerültek, 11 azóta örökre elveszett, például a karácsony-szigeti ostorfarkú gyík és a Szent Ilona olajbogyó, amely az azonos nevű szigeten őshonos fa, az Atlanti-óceán déli részén.

Vissza a vadonba

Van remény? Talán meglepő módon igen. A 11 kihalt faj mellett 12 sikertörténet áll, azokat ugyanis visszatelepítették a vadonba, így már nem csak állatkertekben léteznek.

Ezek közé tartozik az európai bölény, amely 1927-ben eltűnt a vadonból, és jelenleg Kelet-Európában és Oroszországban virágzik őshonos elterjedési területén, köszönhetően az 1950-es években megkezdett visszatelepítési erőfeszítéseknek, európai állatkertekből származó állomány felhasználásával.

Bízzunk abban, hogy még több sikeres visszatelepítés következik: a vadon élő állatok közül a kipusztult állatok kétharmadát, a vadon élő növények pedig alig egynegyedét már visszaengedték a természetes élőhelyeikre.

Lehet, hogy ezek a születőben lévő populációk még nem érték el a valódi „vad” állapotot, például életképes fiatalokat hoznak létre, de ez egy ígéretes kezdet. Megmutatják, hogy a „vadon kipusztult” kifejezés nem kell, hogy zsákutcába vezessen: a hosszú távú helyreállítás platformja lehet.

A természetvédőknek folytatniuk kell a kihalás felé közeledő fajok megmentését és fogságban való gondozásukat. De közösen el kell köteleznünk magunkat a gondozásunk alatt álló bizonytalan populációk újjáélesztése mellett is, és több példányt kell több intézményben elhelyezni.

Ahol a vadonba való visszatérés kihívást jelent, meg kell dupláznunk erőfeszítéseinket a fenyegetések felkutatására és mérséklésére az őshonos élőhelyeken, vagy meg kell vizsgálnunk, hogy populációkat lehet-e létrehozni új területeken. Valószínűleg szükség lesz ezeknek a vadon élő populációknak a folyamatos gondozására.

A kihalás fenyeget, de a helyreállítás elérhető. A természetvédelmi biológusok rendelkeznek a siker eszközeivel, de ehhez szükségük van a döntéshozók, a finanszírozók és a szélesebb nyilvánosság támogatására és figyelmére.