Különös titkot őriznek az Alpok gleccserei

Az osztrák–olasz határ közelében található Weißseespitze-gleccser jégmagjai egészen a római korig visszamenően őrzik az emberi tevékenység nyomait. A kutatók szerint azonban versenyfutás zajlik az idővel: a jég gyorsabban tűnik el, mint ahogy feltárhatnák a benne rejlő múltat.

Az Alpok gleccserei sokáig elsősorban a klímakutatás szimbólumai voltak, a legfrissebb vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy ennél jóval többet rejtenek. A Frontiers in Earth Science folyóiratban megjelent kutatás szerint az osztrák–olasz határ közelében fekvő Weißseespitze gleccsere olyan környezeti lenyomatokat őriz, amelyek már a középkori emberi tevékenység hatását is kimutathatóvá teszik.

A kutatók csaknem tíz méter mély jégmagot fúrtak ki a 3499 méter magas hegycsúcson. A minták különlegessége, hogy a rétegekben megőrződött az egykori légkör összetétele: por, tengeri só, égési maradványok és különböző fémek rakódtak le a hóval együtt, majd évszázadokon át befagytak a jégbe. A vizsgálatok alapján a legmélyebb rétegek egészen a római korig nyúlnak vissza.

A legérdekesebb eredmény az volt, hogy a jégben időszakosan megugrott az arzén, az ólom, a réz és az ezüst koncentrációja. Ezek a fémek erősen összefüggnek a középkori bányászattal és kohászattal, amely a 10–16. század között több alpesi és közép-európai térségben is fellendült. A kutatók szerint a Harz-hegység, az észak-itáliai bányavidékek és más európai fémkitermelő központok légköri szennyezései még a magashegységi jégben is kimutathatók maradtak.

A vizsgálatok ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a középkori ember környezeti hatása még messze nem volt összevethető az ipari korszak szennyezésével. Az emberi eredetű kibocsátások inkább rövid ideig tartó kiugrásokként jelentek meg a természetes háttérfolyamatok mellett, nem pedig állandó, globális terhelésként. A kutatás szerint az iparosodás előtti emberi eredetű légszennyezés a teljes kimutatott terhelés nagyjából hét százalékát adhatta.

A jégmagok egy másik különösen érdekes időszakot is feltártak. A kutatók a 10–12. század közötti rétegekben nagy mennyiségű égésre utaló anyagot, például levoglukozánt találtak, ami intenzív tüzek nyomára utal. A közeli hegyi tőzeglápokból származó minták ugyanezt a mintázatot erősítették meg. A szakemberek szerint ebben az időszakban a középkori meleg periódus, az aszályok és az emberi földhasználat egyszerre járulhattak hozzá a gyakoribb tüzekhez. Az alpesi legeltetés, az erdőirtás és a mezőgazdasági terjeszkedés mind növelte a táj gyúlékonyságát.

A kutatás egyik legdrámaibb része azonban nem a múltat, hanem a jelent érinti. A tudósok 2025-ben visszatértek a fúrás helyszínére, és azt találták, hogy a korábban közel tízméteres jégvastagság mára körülbelül 5,5 méterre csökkent. Vagyis néhány év alatt a gleccser jégtömegének csaknem fele eltűnt.

A kutatók szerint ez azért különösen aggasztó, mert a gleccserek nemcsak fagyott víztömegek, hanem pótolhatatlan természeti archívumok. Minden eltűnő jégréteggel olyan információk vesznek el véglegesen, amelyek segíthetnének pontosabban megérteni a múlt éghajlatát, a természetes környezeti változásokat és az emberiség korai hatását a légkörre. A szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy az Ötztali-Alpok gleccsereinek jelentős része a következő évtizedekben teljesen eltűnhet.